Félelem a nyilvánosság előtti beszédtől

Azt mondják, az egyik legnagyobb félelmet az emberek számára, a közönség előtti beszéd okozza. Nekem rengeteget kell nyilvánosság előtt beszélnem, templomokban, értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, csevegős rádióműsorokban és még élő televíziós adásban is. Ez mind a munkám része.

         Emlékszem egy alkalommal, öt perccel azelőtt, hogy előadást kellett volna tartanom, eluralkodott rajtam a félelem. Nem készültem semmivel; ötletem sem volt, hogy mit fogok mondani. Nagyjából háromszáz ember ült a teremben, arra várva, hogy felvillanyozzam őket. Arra szánták az estéjüket, hogy engem prédikálni halljanak. Azon kezdtem töprengeni: „mi lesz, ha nem jut eszembe semmi mondanivaló? Mi lesz, ha rosszat szólok? Mi lesz, ha bolondot csinálok magamból?”

         Minden aggodalom a „mi lesz, ha” gondolattal kezdődik, és valami katasztrofálissal folytatódik. Próbáltam előrelátni a jövőt, méghozzá borúlátón. Buta voltam. Tudtam is, hogy bután viselkedek; tudtam, hogy elméletben hogyan kellene cselekednem, de nem ment. Elragadott a félelem, bajban voltam.

         Azon az éjjelen készültem egy trükkel, amit szerzetes nyelven csak „ügyes módszernek” hívunk, ami legyőzte a szorongásomat, és azóta is mindig bevált. Úgy döntöttem, nem számít, hogy a közönségem élvezi e az előadásomat, addig amíg nekem tetszik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magamat érezni.

         Most már bármikor is tartsak beszédet, élvezem. Remekül szórakozok. Vicces történeteket mesélek, gyakran a saját káromra, és együtt nevetek rajtuk a hallgatósággal. Szingapúri rádióban élő adásban regéltem el Ácsán Cshá előrejelzését a jövő pénzneméről. (A szingapúriakat nagyon érdekli a közgazdaság.)

         Ácsán Cshá megjövendölte, hogy egyszer a világ kifogy a bankjegyekhez szükséges papírból, és az érmékhez elengedhetetlen fémekből, így az emberiségnek más eszközt kell találnia a mindennapi ügyletek lebonyolításához. Jóslata szerint, apró tyúkszar galacsinokat használnak majd pénz helyett. Az emberek tyúkszarral teletömött zsebekkel járnának. A bankok csordultig lennének bélsárral, a rablók pedig megpróbálnák ellopni. A gazdagok büszkén gondolnának temérdek fekáliájukra, a szegények pedig csak álmodozhatnának arról, hogy egyszer talán megütik a lottón a fosnyereményt. A gazdasági válság során begyűrűzne a fécesszió, és ezt megsínyli majd a társad alom.

         Mi az alapvető különbség bankjegyek, érmék és a csirkebogyók között? Semmi.

         Örömmel meséltem el ezt a történetet. Csípős kijelentés ez, a mostani kultúránkról. És vicces, a szingapúri hallgatóság imádta!

         Rájöttem, hogy amint eldöntöd, hogy jól fogod magadat érezni nyilvános beszédeknél, megnyugszol. Pszichológiailag lehetetlen, hogy egyszerre félj, és jól érezd magadat. Amikor nyugodt vagyok, az előadásokon az ötletek maguktól ugranak be a fejembe, majd továbbhaladva a számon távoznak, megspékelve egy kis ékesszólással. Ráadásul a közönség sem unatkozik, ha azok jópofák.

         Egy tibeti szerzetes egy alkalommal elmesélte mennyire fontos, hogy a hallgatóság nevessen egy beszéd alatt.

         „Ha egyszer kinyitják a szájukat,” mondta, „akkor bedobhatod rajta a bölcsesség piruláját!”

        Soha nem készülök a beszédeimre. Ehelyett a szívemet és az elmémet készítem fel. A tájföldi szerzeteseket arra képzik, hogy soha ne készüljenek rájuk, viszont bármifajta bejelentés nélkül, akármikor képesek legyenek beszédet tartani.

         Magha Puja ideje volt, ami a második legfontosabb Buddhista fesztivál az évben, észak-kelet Tájföldön. Ácsán Cshá kolostorában voltam, Wat Nong Pah Pongban, olyan kétszáz szerzetessel és több ezer világi követővel. Ácsán Cshá nagyon híres volt; nekem pedig ez volt az ötödik évem a rendben.

          Az éjszakai feladatok elvégzése után, eljött az idő a főbeszédre. Ácsán Cshá általában maga szokott szónokolni a komoly alkalmakon, de nem mindig. Néha végigpásztázott a szerzetesek során, és ha a szemei találkoztak a tieddel, akkor bizony nagy bajban voltál.  Ilyenkor megkért, hogy tartsd te a szentbeszédet. Annak ellenére, hogy olyan fiatal szerzetes voltam a többiekhez viszonyítva, az ember soha nem lehetett elég óvatos Ácsán Cshá mellett.

         Ácsán Cshá végignézett a szerzetesek sorain. A szemei az enyémhez értek, majd továbbhaladtak. Halkan sóhajtottam megkönnyebbülve. Aztán visszafordult. Ki lehet találni, hol állt meg?

         „Brahm,” rendelkezett Ácsán Cshá, „akkor te mondod a szentbeszédet.”

         Nincs menekvés. Nekem kellett megtartanom felkészületlenül az előadást tájnyelven, egy órán keresztül, a tanárom, szerzetestársaim és több ezer átlagember előtt. Nem számított, hogy jó volt-e beszéd, vagy sem. Csak az számított, hogy megcsináltam.

         Ácsán Cshá soha nem mondta, hogy jó volt e vagy sem. Ez volt a lényeg. Egyszer felkért egy jól képzett nyugati szerzetest, hogy tartsa ő a prédikációt a közembereknek, akik a szokásos heti szertartásra gyűltek össze a kolostoránál. Egy óra elteltével a szerzetes már kezdte volna lezárni a beszédét tájul. Ácsán Cshá megszakította és arra kérte, folytassa még egy órán át. Nem volt könnyű, de megcsinálta. Amikor már készült, hogy kétórányi tájnyelvű küszködés után megálljon, Ácsán Cshá egy újabb óra prédikációt rendelt el. Lehetetlen volt. Nyugatiak alig beszélnek tájul, a végén már csak ismétled önmagadat, újra és újra. A hallgatóság pedig elunja magát. De nem volt más választás. Három óra után, a legtöbben már eltűntek, akik pedig még ottmaradtak már csak egymás között fecsegtek. Még a szúnyogok és a fali gyíkok is álomba merültek. A harmadik óra végén, Ácsán Cshá még egy órát rendelt! A nyugati szerzetes engedelmeskedett. Azt mondta, hogy egy ilyen élmény után (a prédikációja már tényleg véget ért a negyedik órával), amikor ennyire mélypontra jutsz a hallgatóság figyelmében, soha többé nem fogsz félni a nyilvános beszédtől.

         Így képzett minket a nagy Ácsán Cshá.

Mi is a félelem?

A félelem annyi, mint hibákat keresni a jövőben. Bárcsak mindig emlékeznénk rá, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövőnk, akkor soha nem próbálnánk meg kitalálni, hogy mi mehet majd rosszul. A félelem ezzel véget ér.

         Amikor még kicsi voltam, halálosan féltem a fogorvostól. Volt bejegyezve időpontom, de nem akartam menni. Betegre aggódtam magamat. Mikor megérkeztem a rendelőbe, mondták, hogy az időpontomat törölték.  Megtanultam, hogy micsoda pazarlása is az aggodalom a drága időnknek.

         A félelem eloszlik a jövő homályában. De ha nem vagyunk elég bölcsek, a félelem minket oszlathat el. Csakúgy, ahogy majdnem eloszlatta a kezdő Buddhistaszerzetest, Kicsi Szöcskét, a régi TV-műsorból, a Kung Fu-ból. Megszállottként néztem ezt a sorozatot, utolsó, tanárként töltött éveimben, még mielőtt magam is szerzetesnek álltam volna.

         Egy szép napon Kicsi Szöcske vak mestere, bevitte az újoncot a templom egyik hátsó termébe, amit mindig bezárva tartottak. A csarnokban volt egy úszómedence, olyan hat méter széles, a két vége között, hídként lefektetve egy keskeny fadeszka. A nagymester figyelmeztette a fiút, hogy ne menjen a medence szélére, mert nem víz van abban, hanem nagyon erős marósav!

        „Hét nap múlva” mondta Szöcskének, „próbára leszel téve. Át kell kelned a savval töltött tanmedencén, a deszkán egyensúlyozva. De legyél óvatos! Látod-e a mélyben oldódó csontokat?”

         Szöcske óvatosan nézett át a szegély felett, és meglátta a csontokat. Elállt a sava.

         „Ezek mind-mind, hozzád hasonló újoncok maradványai.”

        A mester ezután kivitte Szöcskét a szörnyűséges tanteremből, a templom napfényes udvarára. Ott az öreg szerzetes két téglára felállított egy ugyanolyan méretű fadeszkát, ami a savmedence felett volt. Hét napon át, Szöcskének semmi más dolga nem lesz, csupán gyakorolni a deszkán járást.

      Könnyű feladat volt. Pár napon belül, már tökéletes egyensúllyal sétált, még bekötött szemmel is, a kertben állított fadarabon. Majd eljött a vizsga ideje.

         Kicsi Szöcskét bevezette mestere a savmedencés terembe.

Az elbukott tanoncok csontjai ott virítottak az alján. Szöcske felpattant a palánk végére, és tanítója felé pillantott. „Indulj” parancsolt rá.

A sav felett lévő deszka most sokkal vékonyabb volt, mint az ugyanakkora méretű a templomkertben. Szöcske elindult, de a lépései bizonytalanok voltak; remegni kezdett. Még félúton sem járt, de egyre jobban imbolygott. Már úgy tűnt, hogy mindjárt beleesik a savba! És ekkor megszakadt az adás, mert jött a reklámblokk.

Ki kellett bírnom az idióta hirdetéseket, mialatt folyamatosan azon aggódtam, hogy Kicsi Szöcske vajon hogyan menti meg az irháját.

A TV-reklám véget ért, és újra ott voltunk a savval töltött medencéjű csarnokban, Szöcskével, aki épp kezdi elveszíteni az önbizalmát. Néztem, ahogy labilisan emeli lábait. Ahogy meging. Aztán belezuhan!

A vak, öreg nagymester nevetett, ahogy meghallotta Kicsi Szöcskét belecsobbanni a medencébe. Nem sav volt benne; csupán víz. A csontokat csak „speciális effektként” dobálták bele. Kicsi Szöcskét megtévesztették, úgy, ahogyan engem is. Csak a hangulat oldódott fel.

„Mitől estél bele?” kérdezte komolyan mestere. „A félelemtől estél bele Kicsi Szöcske, csakis a félelemtől.”

Szerencsejáték

A pénzt nehéz megszerezni, de annál könnyebb elveszíteni – és a leggyorsabb mód erre a szerencsejáték. Minden szerencsejátékos vesztes, végső fokon. Mégis, az emberek szeretnék megtudni a jövőjüket, hogy egy rakás pénzt nyerhessenek hazardírozással.

Az alábbi két történetet szoktam elmesélni a számukra, hogy megmutassam, milyen veszélyes is lehet a jövő előrelátása, még akkor is, ha jeleket kapunk róla.

         Egy barátom egy reggelen úgy kelt, hogy nagyon valóságosnak tűnőt álmodott. Azt álmodta, hogy öt angyal, öt csupor aranyat ad neki, és mindegyik egy vagyonnal felért! Sajnos mikor kinyitotta a szemét, angyaloknak nyoma sem volt a szobájában, ráadásul a több üstnyi arany is hiányzott. Mégis, ez egy igazán különleges álom volt.

         Mikor belépett a konyhába, látta, hogy felesége öt darab főtt tojást és öt szelet pirítóst tálal fel neki reggelire. A reggeli újsága tetején virított az aznapi dátum: május (ötödik hónap) ötödike! Valami különös dolog folyik itt. A napilap hátuljára lapozott, a lóversenyekhez. Megdöbbenve látta, hogy „Ascot” (öt betű) versenypályáján, az ötödik menetben, az ötös számú lovat úgy hívták, hogy… Öt Angyal! Az álma egy előjel volt!

         Délutánra szabadságot vett ki munkahelyén. Levett ötezer dollárt a bankszámlájáról. Kiment a lovira, és megkereste az ötödik bukmékert, hogy megtegye a tétet: ötezer dollárt az ötös számú lóra, az ötödik futamban, Öt Angyal lesz a befutó! Az álma nem tévedhetett. A szerencsés ötös szám sem lehetett helytelen! Nem is volt rossz az álom. A ló ötödikként futott be.

         A második történet Szingapúrban esett meg, pár évvel ezelőtt. Egy ausztrál férfi egy kedves kínai hölggyel házasodott össze Szingapúrból. Egyszer, amikor családot látogatni mentek Délkelet-Ázsiába, a sógorai elindultak a lovira, hogy ott töltsék a délutánt, és őt is magukkal hívták. Belement. De mielőtt bementek volna a versenypályára, ragaszkodtak hozzá, hogy megálljanak egy híres Buddhistatemplomnál, hogy meggyújtsanak pár füstölőt és jó szerencséért imádkozzanak.

Ahogy a kis kolostorhoz értek, látták, hogy hatalmas a felfordulás. Seprűt ragadtak, szereztek egy partvist meg vizet és feltakarítottak. Aztán meggyújtottak pár füstölőt, jó szerencsét kértek és továbbindultak a lóversenyre.  Nagyot buktak mindannyian.

         Azon az éjjelen, az ausztrál egy futamot látott álmában. Mikor felébredt, tisztán emlékezett a győztes csődör nevére. A Népzavartságot lapozva látta, hogy valóban fog futni egy ilyen nevű paripa a délutáni versenyen, fel is hívta a sógorait, hogy elújságolja nekik a jó hírt. Nem hittek az álmában, nem hitték, hogy egy szingapúri kolostort őrző, kínai szellem, pont egy fehér embernek mondaná meg a nyertes ló nevét. De ő mégis kiment a futamra. Nagy pénzt rakott a lovára, a ló pedig nyert.

         A kínai templomszellemek bizonyára kedvelik az ausztrálokat. A sógorok persze majd felrobbantak dühükben.

Jövendőmondás

Sokan szeretnék látni a jövőjüket. Néhányunk túl türelmetlen ahhoz, hogy kivárja, amíg megtörténik, ezért fordulnak orákulumokhoz vagy jósokhoz. Van egy tanácsom látnokokkal kapcsolatban: soha ne higgy egy szegény jövendőmondónak!

         A meditáló szerzeteseket kiváló jövőbelátónak tartják, de nehezen lehet őket rábírni az együttműködésre.

         Egy napon, Ácsán Cshá egyik régi tanítványa megkérte a nagymestert, jósolja meg jövőjét. Ácsán Cshá visszautasította: egy jó szerzetes nem mond jövendőt. De a tanítvány hajthatatlan volt. Emlékeztette Ácsán Cshá-t, hogy mennyi alkalommal adott neki alamizsnát, mennyi adományt ajánlott már fel a kolostorának, és hogy hányszor sofőrködött Ácsán Cshá-nak a saját kocsijával, önköltségére, félretéve a saját munkáját és családját.

Ácsán Cshá látta, hogy a férfi túlságosan elszánt, ezért úgy határozott, hogy most az egyszer kivételt tesz a jóslást tiltó szabály alól. „Add a kezed, hadd lássam a tenyeredet!”

         A tanítvány nagyon izgatott volt. Ácsán Cshá még soha semelyik hívének sem olvasta a tenyerét. Ez egy kivételes alkalom volt! Sőt mi több, Ácsán Cshá-ra úgy tekintettek, mint egy szentre, hatalmas szellemi erővel. Bármit is mondjon Ácsán Cshá, az biztosan úgy is fog történni. Ácsán Cshá lassan végigpásztázta híve tenyerén a vonalakat saját mutatóujjával. Helyenként ilyeneket szólt, hogy „Ó, ez érdekes” vagy „Na lám, na lám” esetleg „Elképesztő”. Szegény tanítvány majd beleőrült a várakozásba.

         Mikor Ácsán Cshá végzett, elengedte követője kezét és így szólt hozzá, „Tanítványom, most elmondom, hogyan fog alakulni a jövőd.”

         „Igen, igen” habogta gyorsan tisztelője.

         „És tudd, hogy én soha nem tévedek” tette hozzá Ácsán Cshá.

         „Igen, tudom, tudom. Nos? Milyen lesz a jövőm?” helyeselt a tanítvány, most már teljes izgalmi állapotban.

         „A jövőd bizonytalan,” mondta Ácsán Cshá. És tényleg nem tévedett!

Félelem és tüsszögés SARS vigaszban

Ha a bűntudat az, amikor múltunk téglafalát nézegetve csak két rossz téglát találunk, akkor a félelem kitekintés jövőnk falára, ahol csak azt látjuk, hogy mi mehet rosszul. Amikor elvakít a félelem, nem vesszük észre a többi építőelemet, azokat, amik lehet, hogy teljesen rendben mennek majd. A félelem is legyőzhető úgy, hogy a téglafal egészét nézzük, ahogy azt a közelmúltban történt, Szingapúri látogatásom esete is mutatja.

        Néhány hónapja került megrendezésre négy alkalmas, nyilvános beszédsorozatom Szingapúrban, amihez Suntec város egyik hatalmas és drága, 2500 ülőhelyes előadótermét foglalták le. A buszmegállók tele voltak plakátolva az eseménnyel. Csakhogy elkezdett terjedni a SARS (magyarul Súlyos Akut Légzőszervi Szindróma). Mikor megérkeztem Szingapúrba, az iskolák mind be voltak zárva, bérházak kerültek karantén alá, és a kormány azt ajánlotta az embereknek, hogy kerüljék a nyilvános összejöveteleket. Nagy volt a pánik. Kérdezték, „Elhalasszuk?”

        Aznap reggel, a címlapokon, nagy fekete karakterek figyelmeztették az embereket, hogy kilencvenkilenc szingapúri lakosban mutatták ki a SARS vírust. Megkérdeztem, mennyien élnek jelenleg Szingapúrban. Körülbelül négymillióan. „Ha jól értem,” vágtam vissza, „ez azt jelenti, hogy 3 999 901 szingapúri nem fertőződött meg SARS-szal! Folytassuk!”

         „De mi lesz, ha valaki elkapja a SARS-t?” szólt a félelem.

         „De mi lesz, ha nem?” szólalt meg a bölcsesség. És a bölcsességnek ott állt a statisztika az oldalán.

         Megtartottuk a beszédeket. Ezerötszázan jöttek el az első éjjelen, aztán a létszám folyamatosan nőtt, amíg utolsó nap el nem értük a teltházat. Körülbelül 8000 ember vett részt a beszédeken. Megtanulták, hogyan szálljanak szembe az irracionális félelemmel, és ez örökre megerősítette a bátorságukat. Élvezték az előadást és boldogan távoztak, ami azt jelenti, hogy az immunrendszerük megerősödött. Ahogy minden beszédem végén hangsúlyoztam: azzal, hogy nevettek a vicces történeteimen, valójában a tüdejüket edzették, megerősítették a légzőszerveiket! Még szép, hogy egy lélek sem kapta el a hallgatók közül a SARS-t.

         A jövőben rejlő lehetőségek végtelenek. Amikor a szerencsétlen lehetőségekre fókuszálunk, azt hívják félelemnek. Ha eszünkbe jut, hogy más is megtörténhet, aminek még a valószínűsége is nagyobb, akkor a félelem véget ér.

Igaz szerelem

Az a gond a románcokkal, hogy amikor a rózsaszín felleg felszáll, a csalódás nagyon fájdalmas tud lenni. Romantikus szerelemben, nem igazán a párunkat szeretjük, hanem azt az érzést, amit bennünk keltenek. Az örömöt, amit a szerelmünk közelében érzünk. Ezért van, hogy úgy hiányoznak, amikor távol vannak tőlünk, és szükségünk lesz egy üveg… (lásd az előző történetet). Mint minden gyönyörérzet, idővel ez is elmúlik.

           Az igaz szerelem önzetlen. Csak a másikkal törődünk. Azt mondjuk neki, „Szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted, bármit is tegyél”, és komolyan is gondoljuk. Csak azt akarjuk, hogy a másik boldog legyen – ritka az igaz szerelem.

           Sokan szeretjük azt gondolni, hogy a mi kapcsolatunk különb, igaz szerelem, és nem csupán romantikán alapul. A következő tesztet elvégezve kiderítheted milyen.

        Gondolj a párodra. Képzeld el őt a fejedben. Emlékezz vissza a napra, amikor találkoztatok és a gyönyörű pillanatokra, amiket azóta átéltetek. Most képzeld el, hogy kapsz tőle egy levelet. Az áll benne, hogy halálosan belezúgott a legjobb barátodba, és úgy döntöttek, hogy közösen olajra lépnek és együtt élik le az életüket. Hogy éreznéd magad akkor?

            Ha igaz szerelem lenne, izgatottan fogadnád a hírt, hogy a társad talált valakit, aki még nálad is jobb, és most még boldogabb. Elégedetten vennéd tudomásul, hogy a partnered és legjobb barátod is jól érzik magukat. El lennél ragadtatva, hogy mennyire szeretik egymást. Hát nem a párunk boldogsága a legeslegfontosabb az igaz szerelemben?

           Ritka az igaz szerelem.

          Egy királynő a palota ablakából nézte Buddhát, ahogy alamizsnáért járta a várost. Ezt a király meglátta, és féltékeny lett a nagy szerzetesre. A királynéja elé állt és azt követelte, mondja meg nyíltan, kit szeret jobban, a Buddhát vagy a férjét? A nő hű követője volt Buddhának, de akkoriban nem ártott óvatosnak lenni, ha a férjed ilyen király volt. Az ember könnyen elveszíthette a fejét. De ő eszénél volt, és nyers őszinteséggel válaszolt, „magamat jobban szeretem mindkettőtöknél.”

Románc

Amikor fülig szerelmesek vagyunk, csak a ’jó téglák’ tűnnek fel partnerünk falában. Csak azokat akarjuk meglátni és azokat is látjuk csak meg. Struccpolitikát folytatunk. Később aztán a vállóügyvédnél, már csak a rossz téglákat látjuk. Átsiklunk azok felett a tulajdonságok felett is, amik jóvátehetnék az egészet. Nem akarjuk látni, így hát nem is látjuk meg őket. Megint nem ismerjük el az igazságot.

           Hogy lehet az, hogy Ámor nyila mindig rosszul megvilágított szórakozóhelyeken, meghitt, gyertyafényes vacsorákon, esetleg holdfényes éjszakákon találja el az embert? Azért, mert ilyenkor nem látszanak a mitesszerek meg a rossz fogak. Gyertyafénynél a képzeletünk szabadon szárnyalhat arról, hogy a velünk szemben ülő hölgy, valójában szupermodell, vagy, hogy a férfi szakasztott filmcsillag.

Szeretünk fantáziálni, és fantáziálunk, hogy tudjunk szeretni. Legalább most már tudjuk, hogy mit is csinálunk.

         A szerzeteseket nem érdekli a gyertyafényes romantikázás. Szívesebben kapcsolják fel a lámpát, és világítanak rá az igazságra. Ha álmodozni akarsz, távolról kerüld el a kolostorokat! Elsőéves szerzetesként egy kocsi hátuljában, észak-kelet Tájföldön, két másik nyugati szerzetessel és a tanárommal, Ácsán Cshá-val utaztam, aki az anyósülésen ült. Ácsán Cshá hirtelen hátrafordult és rászegezte tekintetét a mellettem csücsülő, fiatal amerikai újoncra, aztán mondott valamit táj-nyelven. A velünk utazó harmadik, nyugati szerzetesnek folyékony volt a táj-szólása, így fordította is: „Ácsán Cshá azt mondja, hogy a Los Angelesben hagyott barátnőd jár az eszedben.”

        Az amerikai kopasznak igencsak leesett az álla. Ácsán Cshá a gondolataiban olvasott – méghozzá pontosan. Ácsán Cshá csak mosolygott, majd tovább fordították szavait: „Ne aggódj! Ezen könnyen segíthetünk. A követező alkalommal, amikor írsz neki, kérd meg, hogy küldjön valami nagyon személyeset, valami igazán bensőségeset, amit aztán mindig elővehetsz, ha hiányzik, hogy emlékeztessen rá!”

           „Szabad ilyet egy szerzetesnek?” kérdezte meglepve az újonc.

           „Hogyne.” mondta Ácsán Cshá.

           Talán a szerzetesek mégis konyítanak valamit a romantikához.

         Amit Ácsán Cshá eztán mondott, több percbe került lefordítani. Várnunk kellett a tolmácsunkra, hogy összeszedje magát.

      „Ácsán Cshá azt mondja…” komoly erőfeszítésébe került, hogy könnyeivel küszködve befejezze mondatát. „Ácsán Cshá azt mondja, hogy kérd meg, küldjön egy üveggel a saját ürülékéből. Így bármikor, amikor hiányozni kezd, előveheted az üveget és kinyithatod!”

Hát mi ez, ha nem személyes tulajdon? Amikor szerelmet vallunk kedvesünknek, nem azt mondjuk, hogy mindent imádunk bennük? Ugyanez a tanács adható, ha egy nővér hiányolja a fiúját.

Ahogy mondtam, ha romantikára vágysz, inkább maradj távol a kolostorunktól!

Köszönet

Pár éve, egy szingapúri esküvőn, az örömapa félrehívta újdonsült vejét, hogy pár jó tanáccsal lássa el az örömteli és hosszantartó házassággal kapcsolatban. „Bizonyára nagyon szereted a lányomat.” mondta a fiatalembernek.

          „Ó, igen!” sóhajtott. 

          „És bizonyára úgy véled, hogy ő a legcsodálatosabb nő a világon?” folytatta az öreg.

          „Annyira, de annyira tökéletes, minden tekintetben!” gügyögte az ifjú.

       „Ez így szokott lenni, amikor összeházasodtok.” válaszolta újdonsült apósa. „De pár éven belül észre fogod venni a lányom hibáit. Amikor rá kezdesz jönni, hogy ő sem tökéletes, vejem, jusson mindig eszedbe: ha nem lennének hibái, akkor egy nálad sokkal jobb férfit vett volna el!”

        Legyünk tehát hálásak, társunk hibáiért, hiszen ha nem lettek volna már a kapcsolatunk elején tökéletlenek, valaki, nálunk sokkal ideálisabbat, választhattak volna párjuknak.