Törődni egy fiúval

   A szülőkkel az a baj, hogy mindig azt gondolják, ők tudják a legjobban, mi kell a gyermeküknek. Gyakran rosszul tudják. Néha viszont eltalálják, mint a kínai író Su Tung P’o-nak sikerült, mikor közel ezer esztendővel ezelőtt megírta a következő verset:

FIAM SZÜLETÉSÉRE

Családok, mikor gyermek érkezik

Szeretnék, ha okos lenne.

Én, ki nagy intelligenciámmal

Tönkretettem egész életemet

Csak remélem: gyermekem majd tudatlan és buta lesz.

Így kap majd nyugodt életet,

S lesz belőle miniszterelnök.

A részvétel szárnyai

Ha a kedvesség egy csodaszép galamb, akkor a bölcsesség lesz annak szárnyai. A szánalom önmagában, bölcsesség nélkül sosem száll fel.

  Egy kiscserkész azzal teljesítette aznapi jó cselekedetét, hogy átkísért egy idős hölgyet az úton. A baj az volt, hogy a hölgy nem akart átkelni, csak nem merte mondani, mert annyira zavarba jött.

   Ez a kis történet sajnos túlságosan is jól leírja, mi történik világunkban részvét címszó alatt. Túl gyakran gondoljuk, hogy tudjuk, mire van szüksége a másiknak.

   Egy siketen született fiatalember szokásos orvosi felülvizsgálatára ment szüleivel. A doktor lelkesen beszámolt a szülőknek egy újfajta orvosi beavatkozásról, amiről akkoriban olvasott egy szakmai folyóiratban. A siketen születettek tíz százalékánál a teljes hallás helyreállítható egy egyszerű, olcsó operációval. Megkérdezte a szülőket, szeretnének-e egy próbát tenni ezzel. Gyorsan igent mondtak.

   Ez a fiatalember abba a bizonyos tíz százalékba tartozott. Hallása teljesen visszatért. Végtelenül dühös és mérges lett szüleire és a doktorra. Nem tudta, miről esett szó a felülvizsgálaton. Senki sem kérdezte meg tőle, szeretne e hallani. Most arról panaszkodott, hogy el kell viselnie a folyamatosan kínzó zajáradatot, amiből szinte semmit sem értett. Alapból nem akart hallani!

   A szülők és a doktor – és jómagamat beleértve, mielőtt ezt a történetet hallottam volna – biztosra vették, hogy mindenki szeretne hallani. „Mi jobban tudjuk, mi kell neked.” Az a fajta részvét, ami ilyen feltételezésekkel van átitatva ostobaság, és még veszélyes is. Oly sok szenvedést okoz a világban!

A rossz kígyó

A legutolsó kígyós történet ebben a könyvben egy régi buddhista Dzsátaka sztori átirata. Arra tanít, hogy a másokkal törődés nem feltétlenül azonos a szelíd, békés vagy passzív viselkedéssel.

  Egy rossz kígyó élt egy falu mellett, az erdőben. Rosszindulatú, hirtelen haragú és önző volt. Megharapta az embereket pusztán a móka kedvéért is – a saját mókájáért. Mikor ez a rossz kígyó a saját éveiben számolva benne volt a korban, azon kezdett tűnődni, mi történik a kígyókkal haláluk után. Egész köpködő, sziszegő életében megvetette a vallásokat és ezzel együtt azokat a kígyókat, akik hiszékenyek és fogékonyak voltak az efféle marhaságokra. De most csikolni kezdte a dolog.

   Kígyónk üregétől nem messze, egy hegytetőn élt egy szentéletű kígyó. Mindenfajta szent bércek és hegyek tetején lakik. Ez így szokás. Ki hallott már mocsárban élő szent emberről?

   Egy nap a rossz kígyó úgy döntött, meglátogatja a szentéletűt. Hosszú esőkabátot, sötét szemüveget és kalapot öltött, nehogy felismerjék az ismerősei. Feltekergett a hegytetőn álló kolostorhoz. Éppen egy prédikáció közepén érkezett. A szent kígyó egy kövön ült, beszédét a körülötte ülő több száz kígyó feszült figyelemmel hallgatta. A rossz kígyó odacsúszott a hallgatóság széléhez, közel egy kijárathoz, és hallgatni kezdte a beszédet.

   Minél több minden hangzott el, annál több értelmet nyert a beszéd. Először meggyőzte a szent, majd megihlette, végül teljesen átformálódott a rossz kígyó. A szentbeszéd után odament a tanítóhoz, könnyeket hullatva bevallotta mindazt a sok bűnt, amit elkövetett, és megígérte, hogy teljesen más kígyó lesz ezután. Kedves lesz. Gondos lesz. Megtanítja majd más kígyóknak, hogyan legyenek jók. Még jókora adományt is tett a perselybe kifelé menet (hogy mindenki lássa, persze).

   Habár a kígyók tudnak beszélni egymás közt, emberi fülnek mindig csak ugyanaz a sziszegés. Valaha rossz kígyónk így nem tudta elújságolni az embereknek, hogy békepárti lett. A falubeliek így is nagy ívben elkerülték, bár furcsállták az általa büszkén hordott Amnesty International kitűzőt. Egy napon az arra járó falusi, iPodján szóló zenéje miatti figyelmetlenségében pont rossz kígyó mellett táncolt el. Rossz kígyó pedig nem támadott, csak ült, áhítattal mosolyogva.

   Attól a naptól kezdve a falubeliek tudták, hogy rossz kígyó nem veszélyes többé. Simán eljártak mellette, ahogy összetekeredve meditált ürege mellett. Egyszer csak néhány szemtelen fiú ment oda cikizni.

 - Hé, te nyálkás csúszómászó! – gúnyolódtak biztos távolságból. – Mutasd a fogaidat, ha van neked egyáltalán, te túlméretezett féreg. Te nyápic, nyamvadék, fajtád szégyene!

  Egyáltalán nem tetszett neki a nyálkás csúszómászó elnevezés (bár volt benne némi igazság), sem pedig a túlméretezett hernyó megszólítás. De hogy is védhette volna meg magát? Megesküdött, hogy nem harap.

   A kígyó passzivitásán felbátorodva, a fiúk köveket és földdarabokat kezdtek dobálni felé. Felnevettek, amikor eltalálták. Kígyónk jól tudta: bármelyiküket elkaphatná, mielőtt annyit mondanál: „Természetvédelmi Világszervezet”. De esküje miatt nem tehette meg. Szóval a fiúk egyre közelebb merészkedtek, végül botokkal ütlegelték a hátát. A kígyó elviselte a fájdalmas verést, de rájött, hogy a valódi világba gonosznak kell lenned, ha nem akarsz pórul járni. A vallás végül is hülyeség. Úgyhogy fájó tagokkal felmászott a hegyre a csaló tanítóhoz, hogy felmentse esküje alól.

   Meglátva sebeit és foltjait, a szent kígyó azt kérdezte:

- Veled meg mi történt?

- Ez az egész a te hibád – panaszkodott keserűen a rossz kígyó.

- Hogy érted, hogy az enyém? – ellenkezett.

- Azt mondtad, ne harapjak. Nézd, mi lett az eredmény! A vallás működhet a kolostorban, de az igazi világban…

- Ó, te bolond kígyó! – vágott közbe a szent. – Ó, te ostoba kígyó! Te idióta! Valóban azt mondtam, hogy ne harapj. De sosem mondtam, hogy ne sziszegj, igaz?!

   Az életben néha a szenteknek is „sziszegniük” kell, hogy kedvesek lehessenek. De senkinek sem kell harapnia.

A kígyó, a tanácselnök és a szerzetes

   Nyolc évnél is többet töltöttem el Thaiföldön szerzetesként. Az idő nagy részét erdei kolostorokban töltöttem, kígyók között. Mikor megérkeztem 1974-ben, az a mondás járta, hogy Thaiföldön százféle kígyó van: kilencvenkilenc mérgező – marásuk a biztos halál – a századik viszont megfojt.

  Naponta láttam kígyót. Egyszer rá is léptem egy majd kétméteres kígyóra a kunyhómban. Mindketten megugrottunk, szerencsére ellentétes irányba. Egy kora reggelen még rá is pisiltem egy kígyóra, mert botnak látszott. Természetesen elnézést kértem tőle. (Talán azt gondolta a kígyó, hogy szenteltvízzel áldom meg.) Mikor egy szertartáson kántáltunk, egy másik szerzetes hátán kígyó mászott fel. Csak mikor elért a válláig, fordult hátra a pap megnézni, mire a kígyó is szembenézett vele. Annyira képtelen volt a látvány – egy kígyó szemezett a barátommal -, hogy pár pillanatra abbahagytam a kántálást. A szerzetes gondosan megrázta csuháját, a kígyó odébb csusszant, majd folytattuk a szertartást.

   Erdei szerzetesként minden élőlény szeretetére tanítottak minket, és ez különösen érvényes volt a kígyókra. Ügyeltünk a jólétükre. Ennek köszönhetően egyetlen szerzetest sem martak meg akkoriban.

   Két hatalmas kígyót láttam Thaiföldön. Az első egy legalább hétméteres piton volt, olyan vastag, mint a combom. Amikor egy ekkora méretű valamivel találkozol, ledermedsz a döbbenettől, hogy ez tényleg igazi. Pár évvel később ismét láttam, és a kolostor többi lakója is találkozott vele. Ahogy hallom, mostanra már elpusztult. A másik óriáskígyó, amit láttam, egy királykobra volt. A találkozás egyike volt a thai esőerdőben megélt három alkalomnak, amikor úgy éreztem, szikrázik a levegő körülöttem; felállt a szőr a nyakamon, és érzékeim hirtelen elképesztően kiélesedtek. Ahogy befordultam az erdei ösvény sarkán, megpillantottam egy vastag fekete kígyót, keresztben eltorlaszolva a másfél méter széles járást. Fejét-farkát nem láttam, azok a bokorban voltak. És mozgott. Szememmel követve a mozgást, megszámláltam a kígyó hosszát az ösvény szélességével mérve. Hét ilyen távot tett meg, mire megláttam a farka végét. A kígyó több mint tíz méter hosszú volt! A saját szememmel láttam.

   Szóltam a falubelieknek. Válaszul közölték, hogy az egy királykobra – egy igen méretes példány.

   Ácsán Cshá egyik thai tanítványa, aki ma már a maga útját járja mint híres tanító, egyszer a thai dzsungelben meditált néhány szerzetes társaságában. Egy közeledő lény zajára kinyitották szemüket. Egy királykobrát láttak maguk felé tekeregni. Thaiföld egyes részein a királykobrát „egy-lépés-kígyónak” is neveik, mert ha megmar, még egy lépésed van az azonnali halálig! A kobra odakúszott a tapasztalt paphoz, fejmagasságba emelkedett, kinyitotta csuklyáját, és köpködve sziszegett.

  Te mit tennél? Hiába futsz. Azok a nagy kígyók sokkal gyorsabbak nálad.

   A thai szerzetes nem tett mást, mint elmosolyodott, nyugodtan felemelte jobb kezét, és kedvesen megpaskolta a királykobrát a feje tetején, thaiul megszólalva:

- Kösz, hogy eljöttél meglátogatni.

Mindegyik szerzetes látta ezt.

   Ez a bizonyos pap különleges kedvesség birtokában volt. A királykobra abbahagyta a sziszegést, összehúzta csuklyáját, visszaereszkedett a földre, és odébbállt a következő szerzetesre rásziszegni.

   Az a pap megsúgta nekem később, hogy esze ágában sem volt neki is megütögetni a királykobra fejét! Lefagyott. Halálra rémült. Csendben fohászkodott, hogy a kobra gyorsan menjen odébb, és látogassa meg a többieket inkább.

   Ez a kobra-simogató thai szerzetes több hónapot töltött el ausztráliai kolostorunkban. Akkoriban a főépületen dolgoztunk, és több másik épület kiviteli terve vált elfogadásra a helyi hivatalban. A tanács elnöke ellátogatott hozzánk körülnézni.

   A tanácselnök kétséget kizáróan a legbefolyásosabb ember volt a kerületben. Itt nőtt fel a környéken, sikeres gazdálkodó volt. Egyben a szomszédunk. Elegáns öltönyben érkezett, rangjához illően. Kigombolt zakója felfedte egyébként is nehezen takarható, igazi ausztrál méretű pocakját, ami nekifeszült az ing gombjainak, majdhogynem legördülve a pompás nadrágra. A thai szerzetes, aki szót sem értett angolul odament a tanácselnökhöz. Mielőtt megállíthattam volna, elkezdte paskolni a hatalmas pocakot! „Jajj ne! – gondoltam. – Nem mehetsz csak úgy oda a Tanácselnök Úrhoz megsimogatni a hasát! Az épületek terveit sosem fogják már elfogadni. Végünk! A kolostorunknak annyi.”

  Minél többet paskolta és dörzsölte thai szerzetes, arcán kedves vigyorral a tanácselnök nagy hasát, az annál szélesebben mosolygott és hangosabban kuncogott. A köztiszteletben álló uraság pillanatokon belül hangosabban gagyogott, mint egy kisbaba. Nyílván minden pillanatát élvezte annak, ahogy a hasát dörzsöli és paskolja ez a különleges thai szerzetes.

   Valamennyi épületünk tervét elfogadták, és a tanácselnök egyik legjobb barátunkká és segítőnkké vált.

  A törődés legfontosabb része az, hogy mik a szándékaink. Az a bizonyos thai szerzetes olyan tiszta szívből tudott gondoskodni bármiről is, hogy királykobráknak paskolhatta meg a fejét, tanácselnököknek a hasát, és mindegyikük imádta ezt. Szerintem magad ezt ne próbáld ki. Legalábbis addig nem, míg egy szent módjára nem tudsz törődni másokkal.

A kicsi lány, és kis barátja

   Elmondtam a síró tehén történetét egy csoport idős, falusi embernek, akik Nyugat-Ausztrália dél-nyugati részén élnek. Egyikük egy hasonló történetet mondott el fiatalkorából, a múlt század elejéből.

   Barátai kislánya olyan négy-öt éves körül lehetett. Egy reggel a kislány tejet kért anyukájától, mégpedig csészealjban. Az elfoglalt anyuka megörült kislánya tejfogyasztási kedvének, szóval nem firtatta, miért nem pohárban kéri.

   Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, a kicsi lány újra tejet kért, csészealjban. Anyuka kedvesen kiszolgálta. Gondolván, a gyerekek szeretnek játszani az étellel, csak örült, hogy a gyerek valami egészségeset fogyaszt.

   Ez így ismétlődött a következő napokban. De az anyuka sosem látta, amint a kislány megissza a tejet, és gyanakodni kezdett. Úgy döntött, titokban követi őt.

   Azokban az időkben a környék szinte összes háza cölöpökre épült. A kicsi lány kiment a ház oldalához, letérdelt, letette a csészealjnyi tejet, és halkan hívogatni kezdett valamit a ház alatti sötétségből. Pillanatok múlva egy hatalmas fekete tigriskígyó csúszott elő, egy nagyon agresszív, különösen mérgező faj. Iszogatni kezdte a tejet, centiméterekre a mosolyogva térdeplő kislánytól. Az anyja semmit nem tehetett, túl közel volt a gyermeke a kígyóhoz. Rémülten végignézte hát, ahogy a kígyó végez a tejjel, majd visszakúszik a ház alá. Aznap este rögtön elmondta ezt a munkából hazatérő férjének. Az úgy határozott, hogy másnap is adjon a lányának tejet. Majd ő megoldja a dolgot.

   Másnap, ugyanakkor, a kicsi lány megint csészealjban kérte a tejet, és a szokásos módon kivitte a ház oldalához, letette a földre, és hívogatni kezdte barátját. Ahogy a nagy tigriskígyó megjelent a sötétségből, BUMM, egy puska hatalmasat durrant közvetlen közelről. A lövés erejétől a kígyó hátrarepült, neki egy cölöpnek, amin szétrepedt a feje a kislány orra előtt. Apja felállt a bokor mögül és eltette a fegyvert.

   Attól a pillanattól kezdve, a kicsi lány elutasított minden ételt. Az öreg szavaival élve, „mintha rozsda ette volna.” Bármivel is próbálkoztak a szülei, nem sikerült rávenni az evésre. Végül a körzeti kórházban kötött ki. Ott sem tudtak rajta segíteni.

   A kicsi lány meghalt.

   Ezzel az erővel a kicsi lányt is lelőhette volna az apja ahelyett, hogy a szeme láttára szétlövi a barátja fejét.

   Megkérdeztem az öregembert, aki elmesélte ezt a történetet nekem, szerinte bántotta volna bármikor is a tigriskígyó a kicsi lányt?

- Soha a büdös életbe’! – válaszolt a vén földműves.

Egyetértettem vele, de nem ezekkel a szavakkal.

Az uralkodó három kérdése

    Meghívást kaptam egy perth-i oktatási szeminárium nyitóbeszédének megtartására. Meglepődtem a dolgon. Mikor megérkeztem a helyszínre, egy nő közeledett felém, hogy üdvözöljön; névtáblája elárulta, hogy az esemény főszervezőjéhez van szerencsém.

- Emlékszik rám? – kérdezte tőlem.

Ez egyike a legveszedelmesebb kérdéseknek.

Gondoltam, megjátszom az ostobát, és egy kurta „nem” választ adtam.

    Elmosolyodott, majd emlékeztetett, hogy hét évvel korábban előadást tartottam az iskolában, ahol igazgató volt. Egy történet, melyet ott elmondtam, gyökeresen megváltoztatta életútját. Lemondott igazgatói posztjáról. Fáradhatatlanul dolgozni kezdett egy olyan kezdeményezésen, ami az oktatási rendszerből kiesett gyermekeknek – utcagyerekeknek, fiatalkorú prostituáltaknak, drogfüggőknek – ad még egy esélyt, ami a helyzetükből kihozható. A program alapját, a hölgy elmondása szerint, az általam elmondott történet képezte. Egy könyvből, Lev Tolsztoj összegyűjtött novelláiból vettem én is, amit még tanulóként olvastam.

   Sok évvel ezelőtt, egy uralkodó az élet filozófiáját kutatta. Bölcsességre volt szüksége birodalma és önmaga irányításához. Az akkori vallások és tanítások nem voltak megfelelőek számára, így magából az élet tapasztalataiból akart gondolatokat meríteni.

   Végül rájött, hogy csupán három alapvető kérdés válaszaira van szüksége. Ezen válaszokkal a kezében lenne mindaz a bölcsesség, amire csak szüksége lehet. A három kérdés pedig:

1. Melyik a legfontosabb idő?
2. Ki a legfontosabb személy?
3. Mi a legfontosabb, amit tehetsz?

   Hosszadalmas kutatás után, amik az eredeti történet java részét adják, egy remetétől kapta meg a válaszokat. Mit gondolsz, mik voltak ezek? Olvasd át újra a kérdéseket, kérlek. Ne haladj azonnal tovább az olvasásban.

   Mindannyian tudjuk az elsőre a választ, csak túl gyakran felejtjük el. Természetesen a legfontosabb idő a „most”. Ez az egyetlen időnk, valójában! Szóval ha meg akarod mondani a szüleidnek, mennyire szereted őket, és mennyire hálás vagy nekik, amiért a szüleid voltak. tedd meg most! Nem holnap. Nem öt perc múlva. Most. Öt perc múlva már gyakran elkéstél. Ha bocsánatot kell kérned a párodtól, ne kezd el gondolkodni azon, miért nem kéne. Csak tedd meg most. Ez lehet az egyetlen lehetőséged. Ragadd meg a pillanatot!

   A második kérdésre a válasz igencsak elrejtett. Maroknyi ember tudja rögtön a választ. Mikor még tanulóként elolvastam a megfejtést, napokig forgott velem a világ. Mélyebbre mutatott, mint bármikor is gondoltam volna. A legfontosabb személy az, akivel éppen vagy!

   Eszembe jutottak beszélgetések az egyetemi tanáraimmal, akik meg se hallották a kérdéseimet. Látszólag figyeltek, de belül el akartak hajtani. Fontosabb teendőik voltak. Ezt éreztem, és szörnyen bomlasztó volt. Visszaemlékeztem arra is, amikor bátorságomat összeszedve egy híres előadónak tettem fel egy személyes kérdést. Meglepve és örömmel tapasztaltam, hogy teljes figyelmét nekem szentelte. Más tanárok is arra vártak, hogy vele beszéljenek - én csak egy hosszú hajú hallgató voltam, mégis a fontosságomat éreztette velem. Óriási volt a különbség.

   A kommunikáció, és a szeretet átadása csak akkor működik igazán, bárkivel légy is, amikor ott, abban a pillanatban az az ember a legfontosabb számodra. Érzik. Tudják. Viszonozzák.

  Házas emberek gyakran panaszkodnak arra, hogy társuk nem hallgatja meg őket igazán. Valójában a partnerük nem érezteti velük a fontosságukat. A válóperes ügyvédek új szakma után nézhetnének, ha minden kapcsolatban élő ember emlékezne az uralkodó második válaszára, és a gyakorlatban is így élnének. Tehát mindegy, hogy milyen fáradtak vagy elfoglaltak vagyunk, amikor a párunkkal vagyunk, éreztetni kell vele: ő a legfontosabb személy az egész világon.

  Az üzleti életben, ha a mellettünk lévő ember egy potenciális vásárló, és úgy bánunk vele, mintha akkor ő lenne a legfontosabb személy a világon, eladásainkkal együtt jövedelmünk is megnövekszik.

   Az eredeti történetben az uralkodó megmenekül orvgyilkosai elől, mégpedig úgy, hogy a remetéhez vezető úton teljes figyelmét egy hozzá beszélő kisgyermeknek szenteli: amikor a hatalmas uralkodó egy egyszerű gyermekkel van, és az a fiú a legfontosabb számára a világon, megmenti az életét. Mikor barátok jönnek el hozzám egy-egy igen hosszú nap után, hogy elmondják bajaikat, eszembe jut a második kérdésre a válasz, és első helyre rangsorolom őket. Ez az önzetlenség. A részvét szolgáltatja az energiát, és működik.

  Az oktatási szeminárium szervezője is ezt az elvet követte, mikor először találkozott a gyermekekkel, akiken segíteni próbált. Sokuknak életükben az első alkalom volt ez, amikor fontosnak érezhették magukat, főleg egy befolyásos felnőtt társaságában. Ezen túlmenően, ítélkezés helyett valóban meghallgathatta őket. A kezdeményezés megfelelően alakult. A gyerekek érezték a feléjük irányuló tiszteletet, és működött a dolog.            

  Végül az igazi nyitóbeszéd mégsem az enyém volt. A gyermekek egyike állt fel utánam az emelvényre. Elmesélte élete történetét, mely családi tragédiákról, drogproblémákról és bűnözésről szólt, mígnem a program visszaadta számára a reményt, és hogy hamarosan egyetemre megy. Mire a végére ért, könnyes volt a szemem. Na ez volt a nyitóelőadás.

  Életed nagy részében egyedül vagy. Ekkor a legfontosabb személy számodra te magad vagy. Sokszor megbecsülheted magadat. Ki az, akit ébredéskor először észreveszel? Te! Mondod valamikor is, hogy „Jó reggelt, én. Legyen szép napom!”? Én igen. Ki az, akit elalváskor legutoljára észlelsz? Megint csak Te! Én jó éjszakát kívánok magamnak. Fontossá teszem magamat, sokszor a nap során. Beválik.

    Ami a harmadik kérdést illeti, hogy mi a legfontosabb, amit tehetsz? A törődés. Ebben benne van a töredelem is - például valaki törődötté válik-, de a gondoskodás is. A válasz rámutat, hogy a szándék a legfontosabb.

   Mielőtt több történeten keresztül is részletezném, mi a törődés, összefoglalnám az uralkodó három kérdését, a válaszokkal együtt:

1. Melyik a legfontosabb idő?  Most.
2. Ki a legfontosabb személy?  Akivel vagy.
3. Mi a legfontosabb, amit tehetsz?  A törődés.

Másokat hibáztatni

    Amikor megpróbálsz fontos döntéseket hozni, választhatod a korábban vázolt módszert, de nem muszáj mindig ehhez tartanod magad. Ezt is te döntöd el. Szóval ha nem működik, ne kend rám!

   Egy egyetemi hallgató felkereste egyik szerzetesünket. A leányzó másnap egy fontos vizsgára volt hivatalos, és azt kérte a szerzetestől, hogy mondjon el néhány imát és mantrát a szerencséje érdekében. A pap kedvesen eleget tett a kérésnek, gondolván, így ad egy kis plusz önbizalmat a lánynak. Teljesen ingyen tette, nem adott semmi adományt a lány.

   Sosem láttuk viszont. De barátaitól visszahallottam, hogy azt hajtogatja mindenkinek, milyen bénák a szerzeteseink; hogy még imát sem tudnak rendesen mondani. Bebukta a vizsgáját.

Barátai azt is elmondták, azért bukott, mert alig-alig tanul valamit is. Party-arc volt. Abban reménykedett, hogy az egyetem „kevésbé fontos”, tanulmányokkal foglalkozó részét majd elintézik a szerzetesek.

   Bár elégedettséggel tölthet el minket, hogy másokat hibáztassunk életünk kedvezőtlen fordulataiért, ez ritkán oldja meg a problémát.

Egy fickónak viszketett a feneke.
Meg is vakarta a fejét helyette.
Miért nem múlik? Nem értette.

Így írta le Ácsán Cshá azt, amikor másokra kenjük a dolgokat: mintha a feneked viszketne, de a fejedet vakargatnád.

Döntéshozatal

   Egy megoldással rendelkező probléma döntést igényel. De hogyan hozzuk meg életünk fontos döntéseit?

 Gyakorta megpróbálunk rávenni másokat, hogy ezt megtegyék helyettünk. Így ha valami balul sül el, van kit hibáztatni. Néhány barátom engem is megpróbál cselesen erre kényszeríteni, de nem teszem meg helyettük. Csak annyit teszek, hogy megmutatom nekik, hogyan hozzanak bölcs döntést saját maguk.

    Amikor keresztúthoz érkezünk, és nem vagyunk biztosak, melyik úton haladjunk tovább, akkor üljünk ki oldalra, pihenjünk egy kicsit, és várjunk egy buszra. Hamarosan, általában amikor nem számítunk rá, érkezik egy busz! A menetrend szerinti járatok elejére nagy, vastag betűkkel kiírják, merre tartanak. Ha ez a végállomás megfelel neked, szállj fel! Ha nem, akkor várj. Mindig jön egy másik busz később.

   Magyarán, amikor döntést kell hoznunk, de bizonytalanok vagyunk, szünetet kell tartani és várni. Nemsokára, lehet amikor nem is várnánk, érkezik egy megoldás. Minden megoldás vezet valahová. Ha ez tetszik nekünk, akkor ezt a megoldást választjuk. Ha nem, várunk. Mindig jön egy másik megoldás.

Én így hozom meg a döntéseimet. Összegyűjtöm az információkat, és várok a megoldásra. Mindig jön egy megfelelő, ha elég türelmes vagyok. Általában váratlanul, amikor nem is gondolok a dologra.